Június közepére egy háromnapos kéktúrás vándorlást terveztem be. Az egész kirándulás alatt átjárt a tudat, hogy ez a hivatalos első szakasz, amitől érthetetlen módon szinte egész nap megállás nélkül mosolyogtam. A Kőszegi-hegység emelkedői, s a csodálatosan szép és öreg fái csak még jobban növelték a jókedvemet. Estére viszont türelmet és empátiát kellett gyakorolnom, s megtanulnom, hogy hiába a nagy vágy, az élet nem mindig azt hozza, amit kívánunk, olykor menet közben kell újraterveznünk - még akkor is, ha nem akarjuk.

Első nap:

Az első szakaszt vettük célba, egy kis csavarral az elején: nem hagyhattuk ki Velem felett a Kéktúra emlékművet. A háromnapos túrát Sárvárról terveztem indítani, de később úgy gondoltam, jobb az elején letudni a szinteket, s a végére hagyni az alföldi terepet.

Hétfő kora hajnalban indítottuk a napot. A Déli-pályaudvarról induló Bakony IC-vel Szombathelyig vonatoztunk, ahol aztán buszra szálltunk, s Kőszegszerdahely - velemi elágazásig zötykölődtünk. Innen 2 kilométernyi sétára van Velem központja. Az úton haladva már kidomborul a Kőszegi-hegység és kibújik a Szent-Vid kápolna fehéres csúcsa - ide igyekszünk.

Velemen átsétálva feltöltöttük megcsappant vízkészleteinket (ez fontos, csak sokára lesz a következő lehetőség), majd a parkoló és buszmegálló mellett jobbra kanyarodva elkezdtük követni a kék kereszt jelzést. Pár lépés után, bal kézre letérünk az aszfaltról, hogy a patak mellett folytathassuk utunkat. Több napig tartó intenzív esőzés nyomaival találkoztunk: a mederben sok a víz, a sodrása erős s az utunk is enyhén saras. Ahogy haladunk egyre beljebb az erdőben, a pataktól eltávolodunk, s a szintek is emelkednek. Mélyutakkal tarkított ösvényen megyünk, amely mentén tanösvényi megállók is vannak, amelyek a Szent Vid-hegy (589 m) régészeti feltárásairól és leleteiről mesélnek.

1,6 km távolság és 220 m szint múlva (ha a korábban említett parkolótól számoljuk) megérkezünk a Szent Vid-kápolnához, amely sajnos zárva van, s csak egy kicsi, piszkos ablakon lehet bekukucskálni. Ettünk s pihentünk egy kicsit, majd izgatottan tovább sétáltunk: a kápolna mögött található a Kéktúra-emlékmű. Ez a kő jelölte 1977-89 között az Országos Kéktúra nyugati pontját. A vasfüggöny lebontását követően a pont újra Írott-kőre került, így lett ez ma már sok kiránduló és kéktúrázó "zarándokhelye". Mellette sok pad, tűzrakóhely és esőbeálló is van. 

Lelkesen haladtunk tovább a kék kereszt jelzésen. Fenyvesek és bükkösök váltakoznak, több információs és túraútvonalat jelző tábla tarkítja utunkat. Kicsit később rájövünk, hogy utóbbiból azért is van több, mert autóval is megközelíthető erdőben járunk. Nem csak jó minőségű aszfalt, hanem sok parkoló is várja a kocsival érkező túrázókat.

A Hörmann-forrás melletti parkolónál átváltottunk immár a kék sávos jelzésre: most már tényleg kéktúrázunk. Innen körülbelül 2,3 kilométert és 150 méter szintemelkedést kell megtennünk Írott-kőig. Hosszú, egyenes útszakaszon haladunk, amely szélén színes fényképekkel tarkított információs táblák mutatják be a határon átnyúló Írottkő-Geschriebenstein Natúrparkot. Gerincen is sétálunk, amely egyik oldalán az alacsony növényzetnek köszönhetően bőségesen rálátunk az osztrák részre. Hirtelen megérkezünk egy esőbeállóhoz: itt találkozik a Országos Kéktúra és a Dél-Dunántúli Kéktúra. Érdekes, hogy ezt nem jelöli tábla, csak egy nehezen látható kőre vannak felfestve a monogramok - nem ehhez vagyunk szokva. Pecsételhetünk itt is, vagy a szó szerint pár lépésre található kilátó bejárata melletti oszlopon lévő pecsétnél is.

Az Írott-kői kilátó (882 m) első említése a 14. században történt, s 1913-ban építették át immáron kőből. Az országhatár a kilátó közepén húzódik, ezt a torony közepében lévő határkő is jelzi. Az osztrák részen több tábla, térkép, kuka és kerékpáros parkoló is van, sőt innen több biciklis trail is indul (ez utóbbit érdemes lenne kipróbálni).  

A kilátó felső szintjén táblák segítenek a tájolásban. Láthatjuk a Szent Vid-hegyen álló kápolnát is, ahonnan érkeztünk. Az épület előtti padoknál pihentünk és ebédeltünk. Jól esett a kicsit erősebb szellő, a cipőből kibújt lábfejünket is segíti alaposan kiszellőztetni, miközben mellettünk rókalepkék játszottak.

A Hörmann-forrásig visszaereszkedünk a kéken. Több helyen is azt olvastam, hogy a forrás vízének minősége véleményes, ám a helyszínen ezt semmi se jelezte. A kiépített foglalat mellett olvasható, hogy "A forrás eredeti neve Csarmas kútja volt, innen eredt a Csarmas-patak is. A 18. században kapta a Hörmann forrás nevet, Kőszeg tragikus sorsú várnagyáról Hörmann Mihályról. Hörmann titokban 1620 őszén beengedte a várba a Bethlen Gábor oldalán álló felkelőket, amiért később a bécsi császári csapatok bosszút álltak. A legenda szerint Hörmann a Csarmas kútnál lévő barlangba menekült itt fogták el és végezték ki: elevenen megnyúzták. A két háború között kedvelt kirándulóhely volt, turistaház is állt itt."

Tovább ereszkedünk a széles erdei ösvényen az öreg bükkfák között. Néhol keskeny, benőtt részen kellett mennünk, amíg talpunk újra aszfaltot ért. Nagyjából 3 kilométeren át haladunk a néhol meleg és monoton útburkolaton: eleinte elmegyünk a Stájerházak előtt, majd a végén a Vörös-keresztnél lyukadunk ki. Itt tartunk egy pár perces pihenőt, az aszfalt lelkileg is kissé lefárasztott. Közben a kihelyezett információs tábláról leolvasom, hogy a Vörös-kereszt már a 19. században is egy pihenő volt, s 1930-ban már öt irányba lehetett innen tovább indulni.

Újra földúton haladunk, egy kedves, vékony sávos szakaszon. Kicsit több, mint egy kilométer múlva megérkezünk az Óház-kilátóhoz (609 m). Az árpád kori felsővár maradványaira épült torony ma már kilátóként szolgál. Tornácáról láthatjuk Kőszeget, a távoli szélturbinákat, s a Kisalföld lapos részeit. Itt vettem észre, hogy rögtönzött túrabotom egy közepes méretű vízhólyaggal jutalmazta meg a hüvelykujjam belső részét, így itt elváltak útjaink (a hólyag pedig másnapra ahogy jött, el is tűnt). 

A sok repülő bogár mielőbbi útnakindulásra csábított. Meredek lejtőn haladunk tovább, sokáig mély vízmosásokkal teli ösvényen. Átkelünk egy aszfaltos úton, innen már csak pár méterre van a Hétforrás (424 m). Pár lépcsőn lesétálunk, a mellettünk lévő öreg fában pedig egykori kéktúrás pecsételők vannak. Az esőbeállóban vár a mai kor pecsétlelőhelye, benyomjuk az újabb eredményt. Szerencsére a szúnyoginvázió elmúlt, csak pár darázs repül lomhán. Elővettük a palackokat, hogy a híres forrás hideg vizével legyünk gazdagabbak. A Kőszegi-hegység legnagyobb hozamú forrása ez, iszonyat gyorsasággal ömlik a nedű. Már a középkorban is ittak belőle. A hét kifolyás mindegyikét 1896-ban a hét vezérről nevezték el. Éppen ezért szokták Hétvezér-forrásnak is hívni, ámbár ezt a hosszabbi elnevezést ritkán használják. Környéke teli van padokkal, esőbeállókkal, ideális helyszín lehet bivakolásra. A forrás és a kiépített gazdag pihenőhely mellett szomorú az egykori határőr laktanyák omladozó épületét látni.

Széles, enyhén emelkedő szakaszon megyünk tovább - utoljára vagyunk a határhoz közel, a telefonunk utoljára vált át osztrák szolgáltatóra.

A széles utat leváltjuk egy keskeny ösvényre, pont ott, ahol jobb kezünkön egy nagyobb Mária-út információs kőoszlop található. Felmegyünk a Pintér-tetőre (507 m), már kicsit fáradtan körbenézünk, majd lesétálunk róla.

A jelölt utat követve elsétálunk egy adótoronyig, ahol balra fordulva egy keskeny, benőtt ösvényre lelünk, amely kicsit saras, így sok őzpatanyomot őriz. Pár perc után megérkezünk egy szélesebb ösvényre, ahol tábla jelzi, hogy balra a Trianoni kereszthez jutunk (mi ezt most kihagytuk, de lehet nem kellett volna, elvileg szép kilátás vár), jobbra pedig a Kálvária-hegyen álló kápolnához (388 m) jutunk. A templom felújítás alatt állt, de ez nem szegte kedvünk, ahogy terveztük, itt vadkempingeztünk. Éjszakánk minősége közepesnek mondható, enyhén fújt a szél, de nem volt túl hideg. Sokat nem aludtunk, de legalább pihenni tudtunk.

Érdekesség, hogy a szakasz eddigi részén sehol se láttunk kéktúrás információs táblát, nyilat, térképet. Ez szokatlan volt a számunkra, mert eddig minden szakaszon voltak. Viszont rengeteg helyen láttunk osztrák információs táblákat, nyilakat - talán többet is, mint magyart.

Kék infó: OKT 01
Útvonal: Kőszegszerdahely > Velem > Szent Vid-kápolna > Kéktúra Emlékmű > Írott-kő > Hörmann-forrás > Stájer házak > Vörös-kereszt > Óház-kilátó > Hétforrás > Pintér-tető > Kálvária-hegy
Táv: 21,18 km
Szint: +990 m ; -895 m
Mozgási idő: 6:10
Egész idő: 7:26

Második nap:

A hajnali kelést követően újra kellett terveznünk: sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elterveztük, férjem nem volt kielégítő kirándulós állapotban, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább hazamegyünk.

Szedtük a sátorfánkat, majd a hűs, kora reggeli időben lesétáltunk a stációk mentén a Kálvária-hegyről. Elbandokoltunk a bunker előtt, ahol 33 éves száműzetése előtt utoljára őrizték a Magyar Szent Koronát 1945. március 18-27. között.

Az óvároshoz érve megnéztük a kötelező látnivalókat: időnk van, csak pár iskolába siető diákot látunk, a galambok is alszanak még, csendes és nyugodt minden.
Megálltunk a Jurisics téren, ahol megnéztük a felújítás alatt álló templomot. Mögötte magasodik a Kálvária-domb a templomával - nemrég még ott voltunk.

Átsétáltunk a Hősök kapuja alatt, amelyet 1932-ben, a török ostrom 400. évfordulójára emeltek. Pár lépés után pedig a Fő térre értünk, ahol egy újabb felállványozott templomra lelünk. A téren sok pad, s több szökőkút is hívogat. Az egyik, amely egy virág hagymájára emlékeztet különösképp megtetszik. 

A pecsétet nem felejtettük el, a Tourinform iroda bejáratánál elhelyeztük az újabb igazoló lenyomatot. Andalogtunk, beszélgettünk, az egyik pékségben egy kávét és egy fánkot vettünk, s a reggel első napsugarainál melegedtünk. Ezt követően elsétáltunk az autóbuszállomásra, felszálltunk a Szombathelyre igyekvő járatra, majd ott át a Bakony IC-re, amely visszahozott minket a fővárosba.

További fényképek, sztorik, érdekességek:
Facebook
Instagram